Pajzán Toldi

 

 

I.                  ének

 

Ég a napmelegtől a kopasz tyúk szarja,

Miklós a retkes tökét ugyancsak vakarja.

Mérges lapostetvek csípik, ahol érik,

Kormos seggepartján sütkéreznek délig.

Amott a kétágas alatt él egy öregember,

Vízmerítés helyett jobbágyfaszra kémlel.

Nincs egy árva szőrszál a pinája ráncán,

Az utolsót is tegnap vesztette el kártyán.

 

Vályunál az ökrök szomjasan delelnek,

Bokrok tövén pesztrák, s béresek hevernek.

A zsombékok tövén, hol füves az árok,

Vígan enyelegnek kötekedő párok.

Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi,

Bár hatalmas faszát talicskán kell tolni.

Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét,

Egyensúlyhoz tartja három tonna rőzsét.

 

Malomkövet zúz az szét iszonyú dorongja,

Vadállatok futnak elfelé morogva.

Egy krónikás írja, mit szemével látott:

Duhaj kedvében hét megyét meghágott.

Delelőn az ipart aggódóan őrzi,

Faszára a nőket huszassával főzi.

Amint vakaródzik, s a semmibe réved,

Lát felfelé futni nyalka hadi népet.

 

Megjött immár Toldi rókalelkű bátyja,

Visszeres seggén lóg szattyánbőr gatyája.

Kókadt kanócpöcse gubbaszkodva hallgat,

Nem kér ő már pinát, csupán csak nyugalmat.

Valaha egykor ő volt a kuplerájok atyja,

Most csúfosan lóg le bő, penészes makkja.

S ha egyszer mégis kötekedni merne,

Duhaj kedvében nagyokat tekerne.

 

De hiába lógatja azt a fonnyadt tökét,

Sunyin és unottan mond az csőtörőkét.

Ezért rőt irigység bántja Györgynek szívét,

Látja testvéröccse duzzadó nagy pöcsét.

S gondolata támad, mely aljas és kajla:

„Majd elintéz téged a királyi szajha!”

 

 

II.             ének

 

Fel van lobogózva Budavár tornya,

Dicső lovagoknak van itt hősi torna.

Lajos királyunknak nemi kedve fogyó,

Elégedetlen már a királyi lotyó.

Kihirdette tehát hetedhét országba:

Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja.

Nem könnyű feladat, nem mindenki bírja,

És aki nem bírja ásva annak sírja.

 

Hét numerát kíván a királyi némber,

Ki sem véve a faszt, egyben végezvén el.

Akinek hét után úgy áll, mint a szálfa,

Annak aranybullát vernek a faszára.

Jött is Csáktornyáról jó Bőckúny Levente,

Állati nagy faszát ökörzsírral kente.

Nekifohászkodott, szólt: „Dupla vagy semmi!”

De az íródeák nem tudott már menni.

 

Fogcsikorgatva jött Kont a kemény örmény,

Megcsóválta farkát, s támadt nagy lángörvény.

Dicsőn rikoltott: „Kilencszer verem be!”

Két hét után nem állt, s tették hős verembe.

Riszélja valagét Johanna az álnok,

Mert izgatja peckét egy kihevert pohárnok.

S míg trágár apródja szívja keble hatalmát,

Beugrat pej lován Vazul, a hős dalmát.

 

Mered nagy kopjája dicsőségre várón,

És csakhamar kidől, s viszik ki hordágyon.

Sok letár lovag jött, felcsigázva kedvük,

De hiába folyt el drága életnedvük.

Senkinek sem állt föl ezután, hiába,

Vonták a várkastélyt gyászdrapériába.

 

 

III.         ének

 

Mint rénszarvas, kit seggbelőtt az érmény,

Fut, sőt át erdőbe szegény Miklós révén.

Együgy szívében csak egy terv világol,

Hogy a nehéz versenyből győztesen kilábol.

Sztőkélte bátyja, - minden szava lépes:

Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes!

Ravaszul beszél, véka alá rejtve

Csúf terve, hogy öccsét elveszítse.

 

A hold meszes segge felkúszott az égre

Mire Miklós felért Buda alá végre.

Dőgeti a kaput, rágja, veri, rázza,

Míg durván ráförmed a királyi strázsa:

Hé paraszt! Zsivány! Ez királyi porta!

Nem zsellér fickónak áll itt hős lovagi torna!

Én paraszt? Főcstölög és fogat csikorgat,

Iszonyúan hímtagja vészjóslón horkad.

 

S mintha vasból volna ágyékának kincse,

Tajtékozó davadként csak le a kilincsre.

Lesújt hős Botondként, képes volna ölni,

Ráakad az ércforgács, támad rés ökölnyi.

Iszonyúan rikoltva ugrik be a résen,

S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen.

Amíg a vérkeretet átcserkészve észlelte,

Látta Miklós a királyt, ki tökét jegelte.

Meglepte őt Miklós, keservesen nyúgott,

„Ha kedves az életed, baszd meg azt a dugót!”

 

Voltam én is egykor délceg, ifjúka, nyalka,

Most búsan ténfergek rossz picsákat nyalva.

Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot,

S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott,

Megköszönte Miklós a király tanácsát,

Felfeszíti faszával a bejárat rácsát.

Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedőn:

Remélem, nem visznek ki téged is lepedőn.

 

Miklósnak dermeszti szívét, amit látott,

Előtte Johanna nagy picsája tátog.

Bozontos szőrök közt, mint egy mérges kígyó,

Kígyózva tekereg a vérpiros sikló.

Csítva szercsel hatalmas puncija,

Melynek bőrmértéke vagy harminchat uncia.

 

Nem szívbajos Miklós, legény a talpán,

Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán.

Érdekli Johannát az abnormális karó,

Úgy dolgozik benne, mint a cséphadaró.

Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen,

Mér a hetes turnus át van hágva régen.

Szívós a királyné, a huszat is állja,

Segge a Lohengrin népdalt trombitálja.

 

És harminc után már hervad a lotyó,

Bár Miklós még serényen dorongol.

Elállt Johanna, nem bírja már szusszal,

Zsémbekeskedik Miklós, megtoldja még hússzal.

Meghalt a királyné! – sikoltják a vének,

Lerángatják Miklóst a szerecsen pribékek.

Taszigálják, vágják valagba, hasba,

Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.

 

Lődörög Miklós, mint lófasz a lébe,

Megkötözve viszik a király elébe.

Trónján ül Lajosunk, vidám most a kedve,

Podvés seggét nyalja idomított medve.

A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta:

„Büszkeségünket e paraszt a halálba baszta!”

Felujjong a király – Lovaggá lesz ütve!

Így szóla Miklósnak, ki áll szemlesítve.

 

Kívánsz egy legénykét? Telt válogat? Ringót?

Minden a tied, mert megölted a ringyót.

Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljöve tavasszal

A fél világ nem tudta őt ellátni fasszal.

De te méltó voltál a királyi dicsőseggre

Dicső magyar faszod éljen mindörökre!